|
|
|
"A PINCÉTŐL A PADLÁSIG"
Az orgona
A keresztény istentiszteletekhez ősidőktől fogva elválaszthatatlanul hozzátartozik az éneklés. Ennek előzménye az ószövetségi zsidóság gyakorlata, amelynek lecsapódása a bibliai zsoltárok könyve. A 150. zsoltárban ezt olvassuk: "Dicsérjétek kürtzengéssel, dicsérjétek lanttal és hárfával! Dicsérjétek dobbal, körtáncot járva, dicsérjétek citerával és fuvolával! Dicsérjétek csengő cintányérral, dicsérjétek zengő cintányérral!" (Zsolt 150,3-5). Ebben a felsorolásban még nem szerepel az orgona, és sokáig keresztény templomokban nem is használták ezt a hangszert, mert annak idején az orgona többnyire a pogány tivornyákon vagy cirkuszi játékokon volt divatban. (Természetesen az Aquincumban ma is látható víziorgona is a pogányok hangszere volt.) Idővel, a korai középkorban aztán mindinkább elterjedtté vált az orgona valamilyen változata. Nem tudjuk pontosan, hogy az ősegyház istentiszteletein milyen hangszerek szerepeltek, de abban biztosak lehetünk, hogy az istentiszteleteken sokat és zenei kísérettel énekeltek. A középkorban immár általánossá vált, hogy a templomokat orgonákkal építik. Technikailag időközben sokat változott ez az eszköz, ám mindvégig "a hangszerek királynője" maradt. Az orgonistát kántornak is hívják, bár ez utóbbi elnevezés bizonyos vidékeken azokat jelöli, akik hangosan vezetik a hívek énekét. Az evangélikus istentiszteleteken az 1982-ben kiadott - a különböző tájegységek énekeit egységesítő - Evangélikus Énekeskönyvből énekelnek. A kottával ellátott énekek számozottak. Az egyes istentiszteletek énekei az énekszám-táblán láthatók, bár újabban elektronikus kijelzőkkel is találkozhatunk.
| |
|
